Csend és nyugalom

Farkas Éva 
Magányos virágok

Magányos vadvirágok vagyunk mi,
Erdők rejtekében külön virulunk,
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő,
Szépen, szelíden összehajolunk.

Másnap reggel újra nézzük egymást,
Kutató szemmel, távolságot tartva,
Külön indákon futva, tekeregve,
Egymásra várva, egymást akarva.

Nem hasonlítunk kerti virágra,
Édes illatokkal nem illatozunk,
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk,
Egymás nélkül mi már elhervadunk.

Elbúcsúzunk szépen, ha jön az ősz,
Egymást átkarolva összeborulunk,
A fehér hótakaró alatt csendben,
Egy örök, szép tavaszról álmodunk.

Farkas Éva
Zizegve sírnak a fák

Csupasz faágak zizegve sírnak,
Reszketnek a zord, reggeli szélben.
Fázós ujjaikat égre nyújtják,
Egy kis enyhülést, meleget kérve.

Oly védtelen ez a síró erdő,
Mert fa a fát át nem ölelheti.
Tűrnie kell földbe gyökerezve,
Hogy a kemény tél odavág neki.

Egy varázsütésre eláll a szél,
Nagy pelyhekben kezd hullani a hó.
A meztelen faágakat puhán,
Befedi vastag, fehér takaró.

Csodálatos e változó tájkép,
Az ég dunyhája talán kiszakadt.
A hófehér, szelíd puhaságban,
Rügyek álmodnak pikkelyek alatt.

Szüntelen apró csodákra várunk,
Hogy világunk fessék hófehérre,
Mert embersorsunk úgy változik meg,
Ha rálelünk egymás melegére.

 

Harcos Katalin
Mint aki hazatért…

Vendéged voltam tegnap éjjel.
Úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Amint beléptem az esti széllel
hajam borzas volt, a szívem remélt

Karodba zártál, s hajamba fúrtad
arcod, úgy suttogtad: „Isten hozott!”
Én boldogan feledtem a múltat,
amikor rám senki nem áhított.

Kabátom letéve kék ruhámban
csinosnak, nőnek éreztem magam.
Kecses cipőmben szép volt a lábam,
s éreztem: tekinteted végig suhan,

pásztázza arcom, alakom, s bokám
és kedvtelve, jólesőn nézeget.
Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám,
de én is egy csoda vagyok neked.

Magadhoz vontál, és oly gyöngéden
kezdtél el ruhámból kibontani,
hogy a ránk boruló téli éjben
csak sóhajod lehetett hallani

Kibukkant a vállam, s te csókoltad
máris, öleltél, ahogyan senki még,
derekamat szorosan karoltad,
míg fölénk borult a csillagos ég.

Öleltél tüzesen, szenvedéllyel,
amíg vágyón boldoggá tettelek.
Megtöltötted az éjt új mesékkel,
s én őszinte szívvel szerettelek.

Vendéged voltam tegnap éjjel,
s úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Soha semmi mással ez nem ér fel.
Bármit odaadnék az álomért!

 

Farkas Éva: Lepke

Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja:
Repülhet-e messze?

Kertem virágai
Tarkán illatoznak.
Nem gondolnak arra,
Jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom
Belül van a lepke,
Érzem, ahogy teste
Vergődik kezembe.

Ha tudná, nem bántom,
Talán nem is félne,
Boldogan maradna
Kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim,
Nézem, ahogy elszáll,
Virágszirmok között,
Új otthonra talál.

Bár tudnék repülni,
Úgy, mint ez a lepke,
Örömmel megbújnék
Védő tenyeredbe.

 

Paksy Gáspár: Adventben

Már én a földnek szolgaláncát
Erős karokkal szétzuzom,
Feléd esengve tiszta hévvel,
Sóvárgó vággyal, Jézusom!

Látom kigyulni napkeletről
Királyok fényes csillagát,
Komor felhőkön, bús homályon
Mennyország fénye csillan át.

Sötét, kietlen éjtszakákon
Kicsiny bölcsödről álmodom,
Sokszor merengek égi kéjjel
Mosolygó kisded-arcodon.

A boldogság regéje lágyan,
Szellők szárnyán susog felém,
Sokszor tünődöm holdas este
Az angyalok szép énekén.

Vigasztalódva nézhetem már
A nagy világot, bár sötét;
Egekből áradt üdv sugára
Oszlatni kezdi bús ködét.

Szívem keservét, régi búját
Örök reménnyel altatom,
A kétség, csüggedés borúján
Raráté sír föl ajkamon.

Az irgalom nagy Istenéhez
Gyakorta szárnyal hő imám,
Mert lelkem e csalárd időknek
Megváltót, üdvöt, fényt kíván!

Advent első vasárnapja - 2009. november 29.

Az adventi koszorú:

Adventkor szokás koszorút készíteni. Katolikus liturgiának megfelelő adventi koszorú, három lila és egy rózsaszín gyertyával Az adventi koszorú általában fenyőágból készített kör alakú koszorú, melyet négy gyertyával díszítenek. A gyertyák színe katolikus körökben egy rózsaszín kivételével lila. Az első koszorúban 19+4 gyertya volt, jelképezve a hétköznapokat is. A gyertyákat vasárnaponként gyújtják meg, minden alkalommal eggyel többet. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: hit, remény, szeretet, öröm.Egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre (vagy közösségre) is utalnak: 

Ádám és Éva – mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit); 

zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény); 

Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet);

Szűz Mária – aki megszülte a Fiút (öröm – rózsaszín gyertya)

 

Deák Erika
Valentin napján

Szívemet melengeti valami,
Érzem, Engem is szeret Valaki.
Eme szép napon, ha mellette lehetek,
Az élettől ennél többet nem kérhetek!

Csendes Valentin napunk,
Eltelik, rohanunk.
Ám este ha jő a homály,
Egymáshoz bújhatunk!

Szemében Szerelmet látok,
Boldog Valentin Napot kívánok!

 

Fehér Miklós:
Lehet hinni...

Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.

Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted
Magadban örökké megtalálod.

Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.

Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések?

 

Boros Gergely

AZ ÉN KÖNYVEM

Van egy Könyvem a sok között
Mely mindennap előkerül,
Kívül olyan, mint a többi
Isten szavát rejti belül.

Ha e világ szegény lelkem
Vérig sebzi, összetöri -
Csendes, napi áhítatban
E szent Könyvben írját leli.

Míg célt vesztve elbolyongok,
Feladatom nem végezem, -
Ha ez áldott Könyvbe nézek
Isten helyre állít engem.

És ha egyszer, utam végén
Fenn járok majd ott az égben,
Hálát adok Istenemnek,
Jó vezetőt adott nékem.

Seth F. Henriett
Ott, a távolban…

Ott, a távolban hegyes
Halmok emelkednek,
Vörös a bokor, füstmentes a nyár,

Míg itt, a lelkedben
Sivár dombok lapulnak el,
Minden zegzugos, ordítva kiált.

Úgy süvít ott benn a
Féktelen magány fátylas,
Kedvetlen tánca,

Mint ázó tövisek borús
Berkeiben a könnyező,
Remegő madárka.

Itt, hol fojtogató félelem
Támad a magány sötét,
Feledett babérjain,

S hol nemes lelkek
Kószálva keresgélnek,
Kóborol egy magányos mandarin.

Egyedül lebegünk,
S félretett fáklyákkal,
Lehajló fejjel, némán ülünk.

Keresetlen percekben
Ránk támad az emberi világ,
S mi bezárjuk érzékeny fülünk.

S ott, a zengő távol
Úttalan útján zördül
A merengő tájék,

Mint repedt vonó,
A világ verítékes húrján,
-s elszenderül egy ezredév-.

Ady Endre
OKTÓBER


Elnézem az őszi rózsát,
Bús halottját dérnek-fagynak...
Ne higgyetek a mosolygó,
Ködöt bontó őszi napnak!

Október egy szeretkező,
Flastromos, vén, kacér asszony -
Hazug fénnyel azért csábít,
Hogy fagyával elhervasszon.

 

IMÁDSÁGOM
Békefi Pál

Hogyha engem az Úr Jézus
az ölébe venne,
legjobb dolgom a világon
tudom, nekem lenne.

Szent szívének közelében
volna puha fészkem,
semmiféle veszedelem
nem árthatna nékem.

Nem félnék én, ha a sátán
reám törne hévvel,
mert megvédne az Úr Jézus
hatalmas kezével.

Meghajtom hát a fejemet
imádságra, csendbe',
kedves Jézus arra kérlek
vegyél az öledbe.

Kivánok minden Kedves Látogatómnak

Szeretetben gazdag, békés, napsütéses

Hétvégét!!!

Látni

Úgy szeretném felkutatni,
Körbevinni, megmutatni
Mindent, ami szép,
Miben szíved-lelked gyönyörködnék.

Annyi szép van.
Annyi kis csoda.
Nézz ide, nézz oda,
Mi minden, mi szépnek otthona.

Egy bokor, vagy egy kis virág.
A fa, a fán meg egy ág.
Az ágon az éneklő madár.
Messze nézve, a végtelen határ.

Torony, mi a keresztet hordozza,
Harang, mi épp a delet harangozza.
Ember, ki megpihen,
Gyermek, ki hófehér, szívében-lelkében.

Ott egy pár, csókba forrva.
Eggyéváltan, boldog álmodozva.
Folyó, mi alattad folyik el,
Sirály, mi sikoltva ér vizet.

Vízen a híd, mi átvezet,
Kedvesed, ki fogja a kezedet.
Szellő, mi estfelé simogat,
Az éjszaka, mi szétválaszt napokat.

Ugye mennyi a szép?
Csak látni kell,
S magunkkal
Szívünkben vinni el.

Úgy szeretném megmutatni!

Kalkuttai Teréz anya: Öröm

Az öröm imádság, az öröm erő.
Az öröm háló, amellyel lelkeket foghatunk.
Isten szereti az örvendező imádságot.
A legjobb módja, hogy Istennek hálát adjunk:
ha dolgunkat örömmel tesszük.

A szerető szív vidám szív.
Ne engedd, hogy a gondok úgy hatalmukba kerítsenek;
hogy miattuk elfelejtsz örülni a feltámadt Krisztusnak.
Mindnyájan Istenhez vágyódunk, a mennyországba,
de hatalmunkban áll, hogy már most és itt nála legyünk a mennyben,
s minden pillanatban boldogságban részesüljünk.

Ez azt jelenti:
szeressünk úgy, ahogyan ő szeret,
segítsünk, ahogyan ő segít,
adjunk, ahogyan ő ad,
szolgáljunk, ahogy ő szolgál,
mentsük meg az embert,
ahogyan ő megment minket,
huszonnégy órán át vele legyünk,
és a legnyomorúságosabb öltözékben is felismerjük.

Kell szeretni! Csak úgy szép az élet. Iramló időben szolgáddá teszed. Selyem, vagy vászon öleli tested, Fergeteg hord havat ablakod alá; Így is, úgy is boldog lehetsz. Az élet persze, néha nagy csaló! Mégis, maradj meg szeretetben – ha jó!

Már csak pár nap és itt van a szerelem, szeretet. napja. Egy kis előzetest teszek fel ide Nektek. Baráti Üdvözlettel :Irma

 

Endrődi Sándor:
A SZERETETRŐL

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csak pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók úgy vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen.
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Van egy szó, van egy név ezen a világon,

Melegebb, színesebb, mint száz édes álomCsupa virágból van, merő napsugárból.
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki ezt a szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos név.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek a gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom.
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,

Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

Szabó Szilvi

ÚTMUTATÓ     

Amikor hirtelen megrohan a rossz,
s elfednek súlyosan a bajok,
álmatlan éjszakáid mögött
halld meg szavát Annak, Aki Örök.

Tudd, hogy kérdéseidre hol a válasz,
hogy mindig van egy szilárd támasz.
Ő megtalál téged, megbízhatsz Benne
odatalál bármily elhagyatott helyre.

De ne csak akkor keresd, ha sírsz,
amikor szaggat a keserű kín,
gondolj rá minden szép reggelen,
hogy egész napodban jelen legyen.

Fohászkodj hozzá, ha valami kell,
és örülj vele, ha magasba dob a siker.
Dalolj neki és Őt dicsérd,
ha ünnepelnek valamiért.

Az élet körei között ott leled középen,
döntéseket kínál kezében,
de súg, hogy utad merre vezessen,
tétova lelked mit keressen.

Bárhol vagy, a Fény megtalál téged,
hátat fordíthatsz a Sötétségnek,
mert néha nehéz, de egyszerű az élet
ha tudod, hogy Ő vezeti lépted

 

SUHANNAK A SZÁRNYAK…
(Mentovics Éva)

Kis angyalkák csilingelnek,
suhannak a szárnyak…
Apró égi tünemények
szobácskánkba szállnak.

Kezükben egy arany csengő,
fehér szárnyuk lebben…
Ilyen csodát nem festhet le
egy művész sem szebben.

Hófehér a ruhácskájuk,
csillogó a szárnyuk.
Fáról fényes csillagszóró
sziporkázik rájuk.

Tündöklően szikráznak,
lebbennek a szárnyak…
Hófehér kis angyalkák
házról - házra járnak.

Kedves hangjuk úgy csilingel,
akár száz kis csengő…
- Láthat-e a gyermek ilyent
akkor is, ha megnő?

Biztos láthat: anyáék is
boldogan csodálják…
Hófehér kis angyalkákat
a szívükbe zárják.

Leteszik a karácsonyfát
szobánk közepére,
s búcsút intve tovaszállnak
a csillagos égbe.
 

Fésűs Éva:
Álmodik a fenyőfácska

Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.
Csillag röppen a hegyre,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.
Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe,
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke.

   Vándor
Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek" - mondja magában.
"De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.
"Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!"
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged.

(ismeretlen szerző)